fbpx

IMPRESSZUM
Copyright © Ásmány Kata
Photo by Off Péter & Pixabay

alt-icon

Hogyan válasszuk szét az ahrimani területeket a luciferitől? 

A Waldorf iskolák szülői közössége gyakran 

 

 Ez az írás az én fogalmaimat, az én élményeimet és az én véleményemet tükrözi. És néha a családomét és a barátaimét is.

 hallhatja az ahrimani és luciferi területek szétválasztásának fontosságát, és azokat a kérdéseket, amelyek egyik, vagy másik területhez tartoznak. Mélyebb ismeret erről a kérdésről a hármas tagozódás tanulmányozásával szerezhető, én itt a saját meglátásaimat próbálom leírni a kérdésről.

A világ jó és rossz ellentétének duális forgataga, amiben annál jobb és könnyebb nekünk, minél feketébb és fehérebb a környezet. Nehezen tűrjük a szürkét, mert nem tudjuk valami egyszerű dobozba tenni, de egy szürkeárnyalatos képet a Photoshop egyetlen mozdulattal változtat fekete-fehérré (két bitessé), ahogy mi is gyakran megtesszük ezt a lépést. Ha azonban a Photoshopban megnézed az eredményt, akkor általában ez a művelet nagyon eltorzítja az eredeti képet. Egy kifejezéssel azt mondhatjuk: elveszett a kép részletgazdagsága. Nem jó, ha a kép túl sötét, vagy túl világos, csak ha egyensúlyban tartjuk a világos és sötét részeket.

A hármas tagozódás elmélete éppen arról szól, hogy valahogy ki kell lépjünk a duális nézőpontból (közhelyesen: „minden rosszban van valami jó”, „semmi sem fekete-fehér”) és meg kell próbálnunk ezek nélkül a címkék nélkül szemlélni a valóságot. Ebből a nézőpontból önmagában nem rossz, ha pénzt keresel, sőt! Ha viszont a pénzkeresésed uralja az életedet, akkor érzés nélküli szörnyeteggé válhatsz, aki egyáltalán nem tudja tartani az egyensúlyt, mindent és mindenkit a pénz mögé sorol, és szélsőséges, érzéketlen döntéseket hoz. Ha nem keresel pénzt, vagy ha nem tudsz pénzt elfogadni, az nem a kérdés megoldása, csak egy másik szélsőség.

Az életterületek esetében meg tudjuk határozni, hogy melyik terület kinek az uralma alá tartozik, az ember azonban önmagában hármas tagozódású és törekednie kell az egyensúlyra. Ha például művész vagyok és az alkotásban lubickolok, akkor már csupán a foglalkozásomból ítélve is sejthetem, hogy könnyen mennek nekem a luciferi szélsőségek. Arra kell hát törekednem, hogy az ahrimani kérdésekben is járatos legyek és gyakorlatot szerezzek, ezzel egyensúlyban tartva magam. Egy kejfeljancsit játszom: valahányszor kibillenek, megpróbálom visszabillenteni magam.

Rudolf Steiner (aki az első Waldorf iskolát alapította és szellemi alapjait lefektette) a tanárok számára a szellemi szabadság luciferi szélsőségességéhez hozzárendelte a tanárköztársaság ötletét. Azt vallotta, hogy egy tanító esetében – aki a jövő nemzedékének mutat mindennapi példát – különösen fontos egyensúlyt tartani, és egy olyan önigazgatást képzelt el, ahol az ahrimani, fenntartói feladatok is a tanítók kezében vannak, akik a mindennapi „visszabillenések” által szereznek gyakorlatot az egyensúly megtartásában.<

Az ember egy folyamatos kötélhúzó, akinek mindkét kezében egy-egy kötél van, és a feladata ezeket megtartani. Már ebből a képből is érezhető az az állandó munka, amire a dualitásból való kilépés felszólít bennünket. Nem vetném el azonban teljesen a szétválasztást, hiszen ez a megismerés alapja. Ahhoz, hogy az egyensúlyt tartani tudjam, ismernem kell, hogy éppen merre hagytam magam elrántani és hogyan állhatnék egyensúlyba.

A biográfiai önismereti munkában meg kívánunk szabadulni a tulajdonságainknak való kiszolgáltatottságtól, de nem a tulajdonságainktól. Ha maximalista vagyok, az teljesen tönkre tudja tenni az életemet és engem, amíg nem tudom eltenni és elővenni ezt a maximalizmust, amikor én akarom (például amikor vissza kell húzzam magam egy végletből, ahol éppen a maximalizmusom tudna ehhez erőt adni nekem).