fbpx

IMPRESSZUM
Copyright © Ásmány Kata
Photo by Off Péter & Pixabay

alt-icon

Mennyi jár nekem?

A pszichológia tudománya szerint úgy érkeztünk erre a világra, hogy édesanyánk – jó esetben – kérdés és korlát nélkül átadta magát nekünk, etetett és vigasztalt, ringatott és megóvott minket.

 Ez az írás az én fogalmaimat, az én élményeimet és az én véleményemet tükrözi. És néha a családomét és a barátaimét is.

Végtelen értékességünkön egy porszemnyi kétség sem telepedhetett meg, és bármilyen kisebb-nagyobb stresszt hozott az élet, édesanyánk megszüntette a stresszt és az azzal járó rossz érzéseket.Ezért titokban, amikor senki se hallja, még ma is követeljük azt a Paradicsomot, ami nekünk – már csak csodálatosságunknál fogva is – jár.
Csak valahogy nem jut…

Először azt gondoljuk ki, hogy ha anyánk nem akarja, akkor honnan szerezzünk valakit, aki megadja a figyelmet, a csodálatot, a megbecsülést, aki (vagy akivel) megfizeti nekem az Élet a sok szenvedést, fáradtságot és munkát, amit már végigéltem. Szóval, ami kétségtelenül jár.

 Szerelembe esünk, ideig-óráig megkapjuk, aztán egyre kevésbé. Még gyanakszunk, hogy valamit csak meg kell javítani, ki kell várni, csak fel kell világosítani a többieket, mert nem tudják, de aztán elfogy a türelmünk, követelni kezdjük, mert ugye járna a munkában, és talán már szóltam is, de nem becsülnek, én meg nem fogok mások hátán előrébb jutni, és különben is mindenki számára látható, nyilvánvaló, hogy mindent beleadok, hogy szuper a teljesítményem, versenyképes vagyok. És járna a gyerekeimtől, akikért annyit nélkülöztem, fáradtam, éjszakáztam, akik miatt együtt maradtam valakivel, akivel másképp nem akartam volna, akikért két műszakban dolgoztam, odaadtam a fiatalságomat. És Őt - egy teljes életre - azért választottam, mert Ő képes rá, tudom, emlékszem, oda tudja nekem adni ami jár, ráadásul ezt ígérte. Csak nem akarja. Tönkretesz.

 Némelyek a világot is kiforgatják négy sarkából az új szerelemért, impulzusokért, új hegyet másznak, munkába fojtják a hiányt, követelik az élettől újra és újra a pozitív visszajelzéseket, mások szembesülnek azzal, hogy senki szerint nem jár, ami szerintük nekik titkon járna, és lassanként muszáj elfogadni, hogy a család nem értékel, a barátoknak fogalma sincs, mi folyik belül. Mindkettő szomorú magány.

A jutalommal való motiválás legalább 6000 éves szokás. Ha csak a legközelebbi hagyományokat nézzük, akkor Jáhve feltétlen követést várt el népétől, akiket jutalmul megsegített a többi néppel való harcokban, kimentett Egyiptomból, és már Kánaán előtt is etetett és itatott. Isten örök életet ígér azoknak, akik követik Őt és az Ő Fiát. Ha végigcsinálsz egy pszichoanalízist, akkor megszabadulsz a rossz érzéseidtől. Ha megtalálod az Igazit, akkor boldogan éltek, amíg meg nem haltok. Ha pokolra mész, jó dudás leszel. Úgy tűnik, hogy a jutalmazó ígéretek átszövik az életünket, és a néhány valóban kinyilvánított ígéreten kívül számítunk egy csomó jutalomra olyan ígéretekből, amiket soha senki nem mondott ki. Úgy érezzük, hogy ha megtettük, amit kell, akkor elvárhatjuk, hogy megérkezzen hozzánk az a jutalom, ami jár nekünk.

Ha kitartok melletted, szeress. Ha hoztam virágot, legyen szex. Ha gondoskodom rólad, maradj velem. Ha jó voltam, dicsérjenek meg. Ha nagyszerűt tettem, becsüljenek meg. Ha kiváló vagyok, ismerjenek el. Ha áldozatot hoztam, legyenek hálásak. Ha érdekes vagyok, rajongjanak értem.

Annyira hozzászoktunk ehhez a jutalmazó összefüggéshez, hogy nem is vesszük észre, milyen kitartóan ostromoljuk a világot azzal a képzettel, hogy „jó voltam, ezért cserébe jár”.

Ha átállunk a túloldalra, akkor más képzetek kerülnek a fejünkbe. Milyen szerencsés, hogy ilyen szépnek született, hogy ilyen ügyes, hogy kitartóan tud dolgozni, hogy ilyen laza kötőszöveteket örökölt, hogy ért hozzá, hogy ekkora tehetsége van, hogy gazdag, hogy a napos oldalon él, hogy meg tudja csinálni, szóval jó neki, mert ő megteheti. Te is hallod? Azt gondoljuk titokban, hogy „óriási jutalom a Sorstól, hogy valaki képes erre a teljesítményre”, nem pedig azt, hogy „jutalom jár a Sorstól, amiért valaki képes volt erre a teljesítményre”.


Az Élet valahogy másképp csinálja. A cseresznyefa pompázatos gyönyörűségéért a jutalom maga a gyönyörűség és ezt a jutalmat nem a cseresznyefa, hanem mi zsebelhetjük be. Mennyi jár ezért a cseresznyefának?

„Fáradozásunk legnagyobb jutalma nem az, amit kapunk érte, hanem amivé válunk általa.” (John Puskin)