fbpx

IMPRESSZUM
Copyright © Ásmány Kata
Photo by Off Péter & Pixabay

alt-icon

Mennyit érek?

Volt már, hogy úgy érezted, Téged nem becsül meg az Élet eléggé? Hogy a többiek nem látják, milyen sokat érsz? Hogy a tudásodhoz, teljesítményedhez képest megalázóan kevés 

 Ez az írás az én fogalmaimat, az én élményeimet és az én véleményemet tükrözi. És néha a családomét és a barátaimét is.

 a fizetésed, a hírneved, a hála, az elismerés, a jutalom?
Velem megtörtént. És a barátaimmal, családtagjaimmal és üzletfeleimmel is…

 Ha összekapcsoljuk a világ visszajelzését a saját értékünkkel, akkor sűrűn kerülhetünk ebbe a helyzetbe. Szorongató érzésünk lehet attól, hogy vajon érünk-e annyit, amennyire tartjuk magunkat, ha a külvilág tükrében nem látjuk viszont a ragyogást.

 Vajon mennyit érek? És ki mondja meg, hogy mennyit érek?

Ha jó visszajelzésekre vársz, akkor tudnod kell, hogy senki sem sejti rajtad kívül, hogy egy teljesítményedhez mennyi erő, fáradtság és munka vezetett. Nagyságrendekkel egyszerűbbnek, könnyebbnek néz ki kívülről minden, amibe az átaggódott éjszakákat, étvágytalan rágódásokat, koncentrált akaraterőt, váratlan fordulatokat, újrakezdéseket, szenvedélyt nem tudjuk beleszámolni, hiszen nem éltük át. Még akkor sem tudnánk teljesen átérezni ezt a teljesítményt, ha mi magunk megpróbálnánk ugyanazt megismételni.

 Individualista világunkban elfogadott közmegegyezés, hogy a saját értékemet én határozom meg, de - bármilyen elszántan tűzök ki célokat és érem el azokat, hogy bennük jónak mérhessem magam - leginkább tudattalanul. A mérleg másik serpenyőjében titkos súlyok lapulnak, a megismerésükhöz pedig önismereti, biográfiai munkán keresztül vezet az út. Mert még ha úgyis tűnik, hogy tudom a saját értékemet, a kérdés inkább az, mennyit érek azon az értéken mérve, ami a származási családom mértékegysége volt.

 Én magam szerencsés vagyok, mert a szüleim értékesnek tartottak és tartanak ma is, bátorítanak, mellettem állnak és szeretnek. Mégis minden nap megméretek és kevésnek találtatok.* Mert a tudattalan mértékegységet elsősorban magunk méregetésére használjuk és mintaként továbbadjuk a gyerekeinknek, akarat ide, vagy oda. Nem függ attól, hogy szerettek-e minket, bíztak-e bennünk, okosnak, értékesnek tartottak-e. Attól függ, ahogyan a szüleink, nagyszüleink magukat mérték, még ha nem is tudtak erről.

A célkitűző könyvek arról írnak, hogy nagyon fontos a mérhetőség. Mérés nélkül csak az érzéseinkre hagyatkozhatnánk (jobb napokon jobbnak, rosszabbakon rosszabbnak ítélnénk azt, hogy mennyire közelítettük már meg a célt), a méréshez pedig mértékegységre van szükségünk.

Ahhoz, hogy meg tudd mondani, hogy mennyit érsz, meg kell ismerkedned a saját, örökölt mértékegységeiddel, és ez olyan összetett feladat, hogy a biográfiai, vagy önismereti folyamatokat végigkíséri. Tökéletesség? Szépség? Kedvesség? Igen, ilyesmik, de minden értékhez, amit a családodban tanultál, szövevényes fogalom-rendszer kapcsolódik, ezért ki kell derítened, hogy mi számított tökéletesnek, szépnek és kedvesnek. És persze ennél rejtettebben is kaptál értékeket, úgyhogy szinte kódfejtővé kell válnod, hogy megtudd, mi lapul például egy örökölt „Nem bántunk másokat!” mondat mögött.

 Ha már ismered a mértékegységeidet, amiben minden nap méred magad, akkor lehetőséged van megválogatni, hogy Te valójában miben kívánsz méréseket végezni. Igen, gyakran nem a szüleid értékeit viszed tovább. De legtöbbször egy kristályosodási folyamaton mész keresztül, amiben például az a fogalom, hogy „kedvesnek kell lenni” megmutatja magát annyira, hogy lásd, mit jelentett gyerekkorodban „kedvesnek lenni”, és mit jelent számodra pontosan most.

Így tudsz csak dönteni majd a „kedvesség” sorsáról.

*(Bibliai utalás Baltazár király történetéből, uralma végére utalva, arámi nyelven „Mene, mene, tekel, ufarszin”, azaz „Megmérettél és kevésnek találtattál”, Dániel könyvéből)